Bejelentkezés konzultációra: tanacsadas@boldogtarsak.hu

Jogodban áll nemet mondani

//Jogodban áll nemet mondani

Jogodban áll nemet mondani

Van egy csapda, amit rendszeresen felállítunk magunknak, belesétálunk, majd azon kesergünk, hogy képtelenek vagyunk kimászni belőle. 

Ez a csapda nem más, mint a KÉPTELENSÉG A NEMET MONDÁSRA.

Sokunkba olyan erősen belevésődött a “ne ellenkezz velem” parancs még gyermekkorban, hogy ezt a szokást felnőttként sem tudjuk levetkőzni, és rendszeresen alárendeljünk magunkat mások akaratának. És máris elérkeztünk a klasszikus 22-es csapdájához.

Ahogy a másik fél dominanciája nő, a mi ellentmondó képességünk egyre csökken, amitől még erősebb lesz a másik fél dominanciája. És ez addig-addig folytatódik, míg végül ez válik természetessé a kapcsolatban, és ehhez igazodunk mindketten.

Már csak ebben a viszonyban tudjuk értelmezni magunkat, a bólogató szerepünkkel lemondunk a döntések jogáról, lemondunk az álmaink javáról, sőt, ami még rosszabb, ehhez kezdjük igazítani a szükségleteinket, vágyainkat, elvárásainkat, igényeinket. Elfogadjuk, hogy mi ilyenek vagyunk, nekünk csak ennyi jár, nekünk jó így, ahogy van. Eleinte még talán dühösek vagyunk azért, mert a másik fél nem hallgat meg minket, nem kéri ki a véleményünket, vagy nem veszi annyira figyelembe, amennyire szeretnénk. Aztán már ez a düh is elszáll, és marad a csendes beletörődés egy kis önáltatással fűszerezve, hogy nekünk ez így pont megfelel.

Attól tartok, hogy ha ellentmondok, kevésbé leszek szerethető!

Észre kell vennünk, hogy a szerethetőség nem egyenlő az alárendeltséggel! Ha csak azon az áron tudjuk a helyünket bebiztosítani egy kapcsolatban, hogy folyton a másik érdekeit vagy akaratát helyezzük a sajátunk elé, akkor ebben a történetben óhatatlanul sérülünk. Méghozzá mindketten!

Tudjátok, hány embertől hallottam már azt, amikor ez a téma szóba kerül, hogy “dehát a másik fél ettől boldog, hogy kiszolgálhatja a másikat, hogy alárendelt szerepben van, mert ő nem egy megmondó, egy vezető, vagy egy konfrontálódó típus”.

Én viszont azt gondolom, a “jól érzem magam, és boldog vagyok” nem egyenlő azzal, hogy “csak ezt a mintát ismerem, ebben mozgok biztonságosan, és félek kilépni a komfortzónámból” érzéssel.

Igen, vannak párok, ahol az egyik fél dominánsabb, az ő véleménye mindig nagyobb súllyal van jelen a döntésekben. És ő rendszerint olyan párt választ (oda-vissza is igaz), aki simulékonyabb, csendesebb, türelmesebb, elfogadóbb. És itt jön a de…

Az, hogy ők egy pár, nem azt jelenti, hogy ez mindkettejük számára egy sérelmek és elfojtott érzések nélkül fenntartható szerep. Azt gondolom, hogy azzal, hogy ők egy pár lettek, lehetőséget kaptak arra, hogy fejlődjenek.

Mert ebben a helyzetben kell megtalálniuk azt az utat, azt az egyensúlyt, ami mindkettejük számára valóban élhetővé és boldoggá teszi ezt a kapcsolatot. Fel kell fejlődniük egymáshoz. Igen, mindkettejüknek felfejlődés lesz ez a folyamat, mert a dominancia nem jelent egy fejlettebb, magasabban álló szintet, sem jobb minőséget.

A magasabb szintet úgy hívják, hogy egyenrangúság, ahol az eltérő vélemények nem befolyásolják a szerethetőséget, biztonságot és elfogadást!

Lencsés Brigitta

2018-07-12T12:33:14+00:00