Örülök a kérdésednek, mert ez már önmagában is egy lépés a boldogság felé!
Régebben lehet, hogy azt válaszoltam volna: „Ezt is nekem kell megmondanom? Ha igazán szeretnél, tudnád!”
Ma már tudom, hogy ez a válasz csak azoknak való, akik saját maguk és a boldogságuk ellenségei. Akik csak várnak és várnak reménykedve, hogy hátha egyszer majd eljön az az ember, aki kitalálja minden gondolatukat, és miután pontosan eltalálta, utána tökéletesen úgy cselekszik, ahogy mi azt a legcsodálatosabb romantikus fantáziánkban megálmodtuk.

Fogadj el egy jó tanácsot: ha boldog akarsz lenni, állj fel végre, vedd a saját kezedbe a sorsod, és ne várd a csodát!

Inkább segítsd a társad abban, hogy együtt alkossátok meg azt a bizonyos csodát!

Mondd el neki bátran, hogy mi az a közös tevékenység, ami téged boldoggá tenne! Mikor, hol, és hogy szeretnéd!
Mesélj neki arról, hogyan szeretnéd, hogy megöleljen! Hogy miért fontos ez neked, és hogy minden szeretetteljes ölelkezés, összebújás a mennyország kis darabkáját hozza el neked. Hogy az ő közelségében biztonságban érzed magad, megnyugtat és boldoggá tesz a jelenléte.

Tisztán, világosan és érthetően add a tudtára, hogy miből érzed azt, hogy odafigyel rád, és igazán meghallgat téged! Felejtsd el végre a homályos célozgatásokat! Értél már el valaha eredményt azzal, hogy ha nem tetszett a viselkedése, durcáskodtál, megsértődtél, és javító-nevelő célzattal szeretetmegvonással büntetted? Ugye hogy nem?

Közöld vele kedvesen, de határozottan és érthetően, hogy milyen időközönként van szükséged arra, hogy legyen egy olyan napotok, hétvégétek, óráitok, amikor csak ti léteztek. Nincs házimunka, nincs tévé, nincsenek rokonok, barátok, hanem csak ti vagytok egymásnak! Minél konkrétabban és érthetőbben el tudod mondani, mire vágysz, annál biztosabb, hogy teljesül a vágyad. Tervezzétek el előre, írjátok be a naptárba a közös időtöket. Szerinted ez hülyeség? Miért? Ha a fodrászt, a szülői értekezletet, a munkamegbeszélést be tudod tervezni, akkor a saját időtöket miért nem? A boldogságotokra nem kell hangsúlyt fektetni? Az csak alakul majd valahogy magától? Biztos, hogy nem!

Mennyi pártól hallottam már ezt: „azt gondoltuk, hogy majd idővel minden rendeződik”.

De miért várunk folyton a csodára? Tegye fel a kezét, akinek a párkapcsolati problémái csak úgy maguktól megoldódtak! Nem, nem arra gondolok, hogy újabbak rakódtak rá, és így a régi már nem látszott ki alóla. És nem is arra, hogy úgy csináltatok, mintha nem is történt volna semmi. És arra sem, hogy beletörődtetek, és elfogadtátok, hogy nektek ilyen lapokat osztottak, ez van, ezt kell szeretni. És közben azért mégis titokban reménykedtetek, hogy majd valamikor egy varázsütésre minden csodás lesz, „minden olyan lesz, mint régen volt”. Mert ezt nagy jóindulattal sem nevezném megoldásnak. Sok mindent lehet erre mondani: halogatást, megfutamodást, megalkuvást, félelmet… de hogy ez megoldás lenne?! Az semmiképp!

Néha olyan szívesen felráznám az embereket, látva, hogy igen, ők tényleg, igazán boldogok lehetnének, és mégis mennyi mindent tesznek azért, hogy a boldogságuk ellen dolgozzanak. Pedig van a kapcsolatukban erő, van bennünk szeretet, van kötődés, voltak közös vágyaik, álmaik, céljaik, de valahogy ezeket szem elől tévesztették. És minden egyes nappal, minden egyes kibeszéletlen problémával, minden elhangzott „ha igazán szeretne, tudná…” mondattal egyre csak távolodnak egymástól. És mire felébrednek, már nem látják azt az utat, amin visszatalálhatnának egymáshoz.

Sokszor gondoltam már rá, hogy leírom a boldogtalanság receptjét. Már csak azért, hogy mindenki lássa, hogy ha egy kapcsolatban nekiáll, és elkezdi apránként beszerezni ezeket az összetevőket, és szépen gondosan összegyúrja, akkor mi is fog belőle kisülni.

A recept egyébként pofonegyszerű:

Végy több kiadós méretű veszekedést, keverd össze 5 csomag sértettséggel, 2 csomag megbántással, és hagyd egy ideig állni alapos, és a megoldásra törekvő megbeszélés nélkül.
Még könnyebben gyúrható lesz az alapanyag, ha kihagyod belőle a bocsánatkéréseket és a megbocsátásokat is. Ezeket remekül helyettesítheted néhány leértékelő, durva kritikával. Fűszerezd meg némi elhanyagolással.
Keverj hozzá egy kevés „nincs időnk egymásra” és „ebben is te vagy a hibás” adalékot. Az egésznek a savasságát egy kevés „nem kérdezem meg, mit érzel, és én sem mondom el” sziruppal biztosíthatod.
Mindezt gondosan takard le, ne nyúlj hozzá, és hagyd állni, hagy érjenek össze úgy „istenigazából” az ízek.
Miután alaposan összeállt, hagyd még tovább kelni, növekedni. Minél tovább hagyod, annál laktatóbb lesz.
Ha eleget hagytad állni, az biztos, hogy már egy aprócska falattal is torkig leszel.

Persze ez csak az alaprecept, rengeteg variációja létezik. Tudjátok, ahány ház, annyi szokás…